„Őrállók a falakon” – Mit kezd a gyülekezet a nyugalomba vonuló tisztségviselőkkel?
„Azért te, embernek fia, őrállóvá tettelek téged Izráel házában, hogy ha igét hallasz a számból, intsd meg őket az én nevemben.” (Ezékiel 3,17)
Van egy idő, amikor minden szolgálatnak vége szakad. Nem a hűségnek, nem az elhívásnak, nem a hitnek – hanem a tisztségnek, a hivatalnak, a felelősségnek, amelyet valaki hosszú évtizedeken keresztül hordozott. A református gyülekezetek életében különösen is fontos szerepet töltenek be a presbiterek, gondnokok, lelkészek, kántorok és más tisztségviselők, akik nemcsak „munkát” végeztek, hanem életük legszebb éveit szentelték a közösségnek és Isten ügyének.
Ám eljön az a nap, amikor az erő fogy, a test gyengül, és valaki – akarva-akaratlan – kénytelen átadni a stafétabotot. Ez a pillanat gyakran fájdalmasabb, mint gondolnánk. Sokan úgy érzik: amint tisztségüktől megválnak, mintha a közösség is elfeledkezne róluk. Pedig ezek a testvéreink évtizedeken keresztül hűséges őrállói voltak a gyülekezetnek.
Egy történet a parókia udvaráról
A Partium egyik református gyülekezetében beszélgettem a minap egy idős presbiterrel, aki negyven éven keresztül szolgált a presbitériumban. Szinte minden templomi felújítás, minden közösségi esemény, minden ünnepi alkalom mögött ott volt a keze nyoma. Amikor nyugdíjba ment, azt hitte, sokat fogják keresni tapasztalata miatt. Az első évben valóban többször felhívták, megkérték, segítsen tanácsot adni. De később egyre ritkábban. Végül szinte teljesen elmaradtak a megkeresések.
„Olyan érzésem van – mondja csendesen –, mintha a templom falai között csak addig számítanék, amíg hivatalosan ott ülök a padban presbiterként. Pedig a szívem ugyanaz maradt. Az Úr ügyét ma is ugyanúgy szeretem, mint harminc éve.”
Ezek a szavak nemcsak az ő bánatát fejezik ki, hanem sok más nyugalmazott tisztségviselő fájdalmát is. A gyülekezetek olykor megfeledkeznek róluk, mert új feladatok, új arcok, új kihívások kötik le a figyelmet.
A bibliai őrálló szolgálata
Az Írásban az „őrálló” képe sokszor előkerül. Az őrálló nem önmagáért áll a falon, hanem a közösségért. Lát, figyel, jelez, véd, ha kell, riaszt. Amikor pedig már nem tud felmenni a bástyára, attól még ő marad: az őrálló. Szolgálata emlékezet marad, példája élő tanítás a következő nemzedékeknek.
Pál apostol így ír a fiatal Timóteusnak: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (2Tim 4,7) Ez az ige minden nyugalomba vonuló tisztségviselő ajkán ott lehet. De a mondat nem fejeződik be itt. Pál folytatja: „Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon.” (2Tim 4,8) – Vagyis az igazi elismerést nem emberektől, hanem Istentől kapjuk.
Mégis, emberi kötelességünk, hogy hálát adjunk, és megbecsüljük azokat, akik előttünk hordozták a terheket.
A közösség felelőssége
A nyugalmazott tisztségviselők helyzetében két dolog van egyszerre jelen: az emberi gyengeség és mulandóság érzése, és a közösség hálájának, szeretetének szüksége.
Ha a gyülekezet elmulasztja ezt a hálát kifejezni, az nemcsak az érintett személynek fáj, hanem az egész közösség lelkületére hatással van. A fiatalabb generációk is azt látják, hogy a hűség, az évtizedes munka nem kap kellő figyelmet. Ez elbizonytalanítja őket: „Érdemes-e szolgálni, ha egyszer majd minket is elfelejtenek?”
Éppen ezért fontos, hogy tudatosan ápoljuk a kapcsolatot a nyugdíjba vonulókkal.
Példák a gyülekezeti gyakorlatból
Búcsú-istentisztelet: Több helyen szép szokás, hogy amikor egy presbiter, gondnok vagy kántor hivatalosan visszavonul, külön istentiszteleten köszönik meg a szolgálatát. Ilyenkor a gyülekezet hálát ad Istennek az ő hűségéért. Egy emléklap, egy igevers, egy közös éneklés maradandó emléket adhat.
„Aranypresbiter” ünnep: Van, ahol a presbitérium külön megemlékezést tart azok számára, akik 25-30-40 évet töltöttek a testületben. Ez nemcsak az érintetteknek öröm, hanem a fiatalabbaknak is példa: lám, így lehet hűséggel szolgálni.
Rendszeres látogatások: Egy dunántúli gyülekezetben a presbiterek között felosztották, hogy ki melyik nyugalmazott tisztségviselőt látogatja időnként. Nem hivatalból, hanem testvéri szeretetből. Egy-egy tea, közös ima, baráti beszélgetés sokat jelent.
Imaközösségbe vonás: Több idős testvér, bár fizikai ereje megfogyatkozott, hűséges imádkozó maradt. Egy-egy gyülekezetben tudatosan bízzák rájuk a közbenjárást bizonyos ügyekért. Így érzik, hogy továbbra is fontos részei a szolgálatnak.
Mit mond az Írás az idősek megbecsüléséről?
A Példabeszédek könyvében olvassuk: „Az ősz haj ékesség a dicső koronája, ha igaz úton találják.” (Péld 16,31). A Szentírás világosan tanítja: az öregség nem teher, hanem ékesség. A gyülekezetnek pedig kötelessége, hogy így tekintsen azokra, akik szolgálatukkal az Úr ügyét építették.
Jób könyvében is találunk bátorítást: „A bölcsesség az időseknél van, és az értelem a sok naposoknál.” (Jób 12,12) – A tapasztalat, az évtizedek során szerzett lelki kincsek pótolhatatlanok.
Lelki gondozás és bátorítás
Nem szabad elfelednünk: vannak, akik a visszavonulás után lelki összeomlást élnek át. Meginganak abban a tudatban, hogy értékesek és fontosak. A közösség felelőssége, hogy ne hagyja magára őket.
A lelkipásztornak, presbitériumnak és minden gyülekezeti tagnak figyelnie kell: egy telefonhívás, egy képeslap, egy rövid ima is kifejezi, hogy az illető nem lett „félretett ember”.
Ahogyan a Zsoltáros mondja: „Ne vess el engem az öregség idején, ha elfogy az erőm, ne hagyj el engem!” (Zsolt 71,9) – Ez az imádság ma is sok idős hívő szívéből száll fel az Úrhoz. A gyülekezet pedig Isten válasza lehet erre az imára.
Örökség és jövő
Amikor egy tisztségviselő nyugdíjba vonul, valójában egy örökséget hagy maga után. Szolgálatának gyümölcsei beépültek a gyülekezet életébe, még ha olykor láthatatlanul is. A következő nemzedék feladata, hogy ezt az örökséget ne elfelejtse, hanem továbbvigye.
A stafétabot átadása nem megszűnés, hanem folytatás. Ahogyan a Zsidókhoz írt levél mondja: „Annakokáért mi is, akiket a bizonyságoknak ilyen nagy fellege körülvesz, tegyünk félre minden akadályt… és kitartással fussuk meg az előttünk lévő pályát.” (Zsid 12,1) – Az előttünk járók bizonysága erőt ad a most futóknak.
Befejezés – Hála és felelősség
A gyülekezeti élet nagy kérdése, hogyan bánunk azokkal, akik életük jelentős részét a közösségért adták. Ha elfeledjük őket, nemcsak nekik ártunk, hanem magunknak is. Ha viszont megbecsüljük őket, azzal az egész gyülekezet erősödik.
Legyen hát szokásunk a köszönet, a hálaadás, az imádság a nyugalmazott tisztségviselőkért. És ne feledjük: ők nem nyugdíjasok az Úr országában, hanem továbbra is értékes tagjai Krisztus testének.
„Akik bölcsek, fénylenek, mint az ég fényessége; és akik sokakat az igazságra visznek, mint a csillagok, örökkön örökké.” (Dániel 12,3)
Tóth Zsigmond Béla –hegyközcsatári presbiter
|