BIHARI REFORMÁTUS EGYHÁZMEGYE PRESBITERI SZÖVETSÉGE

II. RÉSZ

Szilágyi Zoltán - lelkipásztor

Mit jelent az úrvacsorával élni?

            Jelenti, hogy elfogadom hívő szívvel az értem hozott áldozatot. Hogy tudom azt, én magamtól semmit nem tehetek azért, hogy Isten nekem megbocsásson, mert ahogy a Káténk mondja: a mi legjobb cselekedeteink is ebben az életben mind tökéletlenek, és bűnnel fertőzöttek.

            Jelenti, hogy őszinte szívvel bánkódom a bűneim miatt. Bűneink konkrét megvallása és megbánása nélkül nincs érvényes úrvacsorázás, hisz csak így teljesedhet be az ígéret: Ha megvalljuk bűneinket, Isten megbocsátja azokat. (1Jn 1,9) Nem az úrvacsora jegyei, a kenyér és a bor adnak bocsánatot, hanem a mindenható Isten az Ő Fiának haláláért. A jegyek, a kenyér és a bor csak megerősítenek abban, hogy amilyen bizonyosan ott van az asztalon, olyan igaz az, hogy Jézus Krisztus miattunk, helyettünk és érettünk halt meg a kereszten, és teljes bocsánatot szerzett nekünk.

            Jelenti, hogy engedelmeskedem Jézus parancsának. Az úrvacsora szereztetési Igéjében ezt olvassuk: Vegyétek, egyétek … ezt cselekedjétek … Nem azt olvassuk, hogy ha gondoljátok, hogy szükségetek van rá, ha gondoljátok, hogy méltók vagytok, ha van időtök, ha úgy érzitek, olyan sok a bűnötök, hogy már nem bírjátok tovább, akkor gyertek el, részesedjetek az úrvacsorában, akkor kérjetek bocsánatot, akkor vállaljátok velem és testvéreitekkel a közösséget. Nem. Határozottan, és egyértelműen: vegyétek, mert szükségetek van rá, mert életfontosságú számotokra! És tegyetek meg mindent, hogy ne méltatlanul vegyétek!

            Csak az eddigiek összefoglalásaként említeném Heidelbergi Káténk 75. kérdését és feleletét. Mi emlékeztet, és mi biztosít téged az Úr szent vacsorájában afelől, hogy Krisztusnak a keresztfán történt egyetlenegy áldozatában és minden ő javaiban neked is részed van?

            Az, hogy Krisztus nekem és minden hívőnek megparancsolta, hogy egyem ama megtöretett kenyérből és igyam ama pohárból az ő emlékezetére, megígérvén ezzel együtt először, hogy az ő teste a keresztfán énérettem oly bizonnyal megáldoztatott és megtöretet, vére pedig kiontatott, amilyen bizonnyal szemeimmel látom, hogy az Úrnak kenyere részemre megtöretik, és a pohár velem közöltetik. Továbbá, hogy ő az én lelkemet a maga megtöretett testével és kiontott vérével oly bizonyosan táplálja az örök életre, mily bizonnyal én az Úr szolgájának kezéből az Úr kenyerét és poharát, mint a Krisztus testének és vérének nekem adott jegyeit elfogadom, s szájammal magamhoz veszem.

             Jelent örömöt. Mint ahogyan az ószövetségi páska is örömünnep volt. Jelenti tehát bűneink terhe és bűneink miatti kárhoztató ítélet alóli felszabadulásunk örömét. Az úrvacsora görög neve: eucharisztia, talán ismerős is ez a kifejezés, az ortodox egyházban ma is így használják. Az eucharisztia jelentése: hálaadás, hálalakoma. Hálaadás az elnyert bűnbocsánat és az örök élet ígéretéért, amelyet Isten valósággal meg is ad, ha hívő szívvel elfogadom ezt az ígéretet.

            Jelent egy titokzatos találkozást Krisztussal. Kálvin úgy fogalmazta meg, hogy az úrvacsora Krisztussal való titokzatos egyesülés. „Amikor megesszük a kenyeret és megisszuk a bort, az felszívódik a testünkbe, átjut a vérünkbe, és többé onnan nem lehet elkülöníteni. Vér lesz belőle. Az úrvacsorában így járja át a lelkünket Jézus szeretete, Szentlelke ereje, és így lesz eggyé velünk. Az úrvacsora Jézus Krisztussal való lelki táplálkozás. … Ahogyan a kenyér és bor táplálja a testünket, úgy táplálja az Ő Szentlelke és szeretete a lelkünket.”[i]Nagyon nehéz ezt a titkot emberi szavakba önteni. Csak kerülgetjük, próbáljuk megfogalmazni, hogyan is valósul meg ez a Krisztussal való titokzatos közösség. A Heidelbergi Káté így mondja: Szentlélek által, aki Krisztusban és egyúttal bennünk is lakozik, az ő testével mind inkább-inkább oly módon egyesülünk, hogy – ámbár ő a mennyekben van, mi pedig a földön vagyunk – mindazonáltal testéből való test és csontjaiból való csont vagyunk, és így, amint testünk tagjait egy lélek, úgy minket Szentlélek éltessen és kormányozzon örökké. Egy másik, ma élő hívő bizonyságtevő szavait is szeretném idézni, mikor próbálja ezt a titkot megfogni, körülírni: „Krisztus valóságosan szeretne megjelenni az életünkben. Ezért lett testté, ezért vállalta a halált is. A valós életünkkel szeretne egyesülni. Amikor ezt az egységet éppen a kenyérevés gesztusában éljük meg, akkor ebben benne van minden izzadság, amivel az a kenyér azt asztalunkra kerülhet. Krisztus a betevőért való görnyedésünkben is benne akar lenni. A víz és a kenyér jelképezi mindazt, ami alapvetően kell az élethez. A kenyérben, azaz létünk alapelemében lesz velünk egy a Krisztus. A borra viszont nincs szüksége a szervezetünknek. Az ünnepnek a része ez az ital, jelezve, hogy Krisztus nemcsak kemény küszködéseinkben, hanem örömünnepeinkben is jelen van. A feltámadásban is egy akar lenni velünk, a győzelem diadalában is, életünk magaslatain, amikor felülkerekedünk ennek az életnek minden nyűgén és terhén. A vele való egységet kínálja. Nemcsak azt, hogy mint egy nagyapa segít minket kinyújtott karjával, hanem hogy bennünk él.”[ii]

            Azt hiszem először úrvacsorázó fiataljaink remegésében, idősebbek, sokszor úrvacsorázott testvéreink meghatottságában ennek a titoknak az érintése van benne. Bárcsak sose válna a kenyér elfogadása, a pohár megfogása megszokott, automatikus, magabiztos mozdulattá, bárcsak mindig tudna átjárni bennünket Isten megbocsátó kegyelmének elfogadásakor a meghatottság!

            Végül: ha ezt a titokzatos és megmagyarázhatatlan egységet a Krisztussal megéljük, akkor abban a pillanatban meglátjuk őt a másik emberben is.[iii] Mert az úrvacsora szeretetközösséget is jelent. Isten előtt mindnyájan elveszett bűnösök vagyunk, de Krisztus érdeméért mindnyájunkat visszafogad az Atya gyermekeivé. Ha Ő így Atyánkká lett, akkor mi mindnyájan egymásnak testvéreivé lettünk! Bárki a másik, ha ismeretlen, ha eddig valamiért ellenszenves volt, ha haragudtam rá valamiért, a közös úrvacsorában mindez megszűnik. Ahogyan nekem megbocsátott Isten, úgy kell nekem is megbocsátanom mindenkinek. Ahogyan velem, bűnössel közösséget vállalt Krisztus, úgy kell nekem is közösséget vállalnom a többiekkel, és úgy kell szolgálnom nekik.[iv]

         Mit jelent nem élni vele?

            Jelenti, hogy nem engedelmeskedem Jézusnak, hogy nem veszem komolyan az ő parancsát. Persze, sokszor szoktak arra hivatkozni, hogy nincsenek felkészülve, mert nem voltak bűnbánati héten. A felkészülés nem azt jelenti, hogy valaki részt vesz a bűnbánati héten. Nem csak ezáltal készül valaki méltó módon az úrvacsorára. A bűnbánati istentiszteletek segítenek abban, hogy tudatosítsák bennem, mennyire méltatlan vagyok Isten megbocsátására, hogy mennyire kegyelemre szorulok. Ezek az alkalmak az önvizsgálat alkalmai, amelyek lehetőséget teremtenek arra, hogy valóban bánkódjam bűneim miatt, azokat Isten színe előtt megvalljam, és kérjem Isten bocsánatát. Ha azonban ott az istentiszteleten támad vágy bennem az úrvacsora után, nyugodtan éljek vele, hiszen nem a hosszas előkészület, hanem a szív őszinte bűnbánata tesz alkalmassá reá. Egészen gyakorlati tanács: nézzük meg becsületesen, mivel vétkeztünk Isten és az emberek ellen, bánjuk-e igazán, és akarunk-e változni? Mert, ha nem, akkor „méltatlanul” fogunk úrvacsorázni, s úgy nem szabad. Tehát nem az veszi magához a jegyeket méltatlanul, aki előtte vétkezett, hanem aki ezt nem bánja, és azt akarja folytatni az úrvacsora után is, amit előtte cselekedett.[v]

            „Nem megyek, mert ott van ez meg az, akivel haragban vagyok”. Ez azt jelenti, hogy nem bocsátottál meg neki. Mi mindig azzal foglalkozunk, hogy milyen az a másik. Ha magadban neki őszintén megbocsátottál, ha őszintén bocsánatot is kértél tőle, ha minden erőddel törekszel, hogy elfelejtsd azt a sérelmet, ami részéről ért, akkor nyugodtan úrvacsorázhatsz.

            „Tudom, hogy bűnös, és én bűnösökkel nem veszek részt közös úrvacsorán”. 1. Magad is bűnösként vagy ott jelen. 2. Ha Krisztus méltóztatott arra, hogy érted, bűnösért életét adja, vállalta veled, bűnössel a közösséget, hogyan helyezed magad Krisztusénál magasabb ítélőszékbe? Ha úgy gondolod, hogy van valaki, aki nálad méltatlanabb, akkor biztos, hogy méltatlan vagy. Pál két kifejezését kell magunkévá tegyük, hogy méltóképpen járuljunk az úrasztalához: bűnösök közt első vagyok én,  illetve: óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg a halálnak e testéből.

            Jelenti, hogy nem bánom eléggé bűneimet, s nem is akarok tőlük szabadulni. Mert amennyiben bánom, amennyiben bánt bűnös életem, akkor szeretnék szabadulni ettől. De rájövök, hogy semmiképpen másképpen nem tudom őket jóvátenni, csak úgy, ha Isten megbocsátja őket, s semmi másképpen nem tudok új életet kezdeni, csak ha Ő segít engem. Emberi példa: ha valakit megbántok, megsértek, s ez nagyon fáj nekem, akkor csak úgy tudok ettől szabadulni, ha bocsánatot kérek tőle, bármilyen kínos is adott esetben. Ha pedig nem teszem, azt jelenti, nem is igazán bánt az egész. A bűnbánat és a bűnbocsánat rendszeres alkalmait adják elénk az úrvacsorai közösségek, s bizony ezekre kiemelten vonatkozik az apostol figyelmeztetése: áron is megvegyétek az alkalmat.

         Mit jelent hiába élni vele?

            Ha csak megszokásból, veszel részt. Vagy azért, mert így illik. Mert ezt várja el a gyülekezet a presbiterektől. A Kánon presbiterekről szóló paragrafusaiban szó van arról, hogy azok választhatóak presbitereknek, akik az úrvacsorával rendszeresen élnek. Azonban, ha ez csak szertartás, valamiféle áldozat, amit Istennek bemutatok, minden őszinte bűnvallás és bűnbánat nélkül, akkor képmutatás. Fontos figyelmeztetése az Igének: Istennek kell inkább tetszeni, hogynem az embereknek. Annak az Istennek, akik a szívek és a vesék vizsgálója, s Ő tudja, hogy mi van a szíveink mélyén, hogy milyen indulattal állunk meg az úrasztala előtt. Vigyázzatok azért, hogy magatokban hiábavalóvá ne tegyétek Isten veletek közölt kegyelmét!

            Ha nem egyedül magadra figyelsz, miközben az úrvacsorára készülsz, hanem azokkal foglalkozol, akik ott még jelen vannak. S nem azzal a kérdéssel, hogy mivel vétkeztél a másik ember ellen, hanem azzal, hogy na, ez meg vajon mit keres itt, pedig egész héten nem láttam a bűnbánati istentiszteleten?

            Gyökössy Endre írja le az alábbiakat: „Egyszer valaki szigorúan számon kérte tőlem, hogy  „Maguknál mindenki vehet úrvacsorát? Mert a mi közösségünkben meg van mondva, hogy nem mindenki!” – Csak annyit tudtam mondani, hogy úgy tudom, hogy az első úrvacsorán Júdás is jelen volt. Jelen lehetett. Ki üdvösségre, ki kárhozatra veszi. Milyen alapon merném én azt mondani, hogy te igen, a másik nem? Akkor először magamnak kellene mondanom, hogy: te nem.”[vi]

            Ha nem hiszitek el mindazt, amiről az úrvacsora előtti hitvallástételben bizonyságot tettetek. Hogy mindenestől gyarlók, esendők és bűnösök vagytok, s hogy Isten kegyelemből, Krisztus érdeméért megigazít, hogy Jézus feltámadása a ti feltámadásotok biztos záloga.

            Ha nem változik meg semmi életetekben. Sokszor lehet látni, hogy azok az évek óta folyó ellenségeskedések, ugyanúgy folytatódnak az úrvacsora után is, miközben mindkét fél részt vesz az úrvacsorán. Cseri Kálmán írja: „Mindenképpen jó, ha az úrvacsora mérföldkő a hívő ember életében. Lezárult egy szakasz, és új kezdődött, amiben engedelmesebb, használhatóbb tanítványai lehetünk a mi Urunknak.”[vii]Ha ez nem így van, ha minden folytatódik a régiben, akkor hiábavaló volt az úrvacsora. Elgondolkoztatóak Jeremiás próféta szavai. „Nemde loptok, öltök és paráználkodtok, hamisan esküsztök, a Baálnak áldoztok és idegen istenek után jártok, akiket nem ismertek: és eljöttök, és megálltok előttem e házban, amely az én nevemről neveztetik, és azt mondjátok: Megszabadultunk; hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedhessétek!” (Jer 7,9-10) Kemények is ezek a szavak, de ugyanilyen kemény Istennek az ítélete azokon, akik komolytalanul, méltatlanul vesznek részt az úrvacsora közösségében. Jól ismert sorai Pál apostolnak: „aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét.” (1Kor 11,29)

            Befejezés-

            ként a Jelenések könyvéből szeretnék egy igerészt idézni: „íme, adtam elődbe egy nyitott ajtót, amelyet senki be nem zárhat”. (Jel 3,8) Az úrvacsora ez a nyitott ajtó, amelyet Jézus Krisztus maga tárt ki számunkra a bűnbocsánat, az újjászületett élet, az örökélet felé. A kegyelem csodálatos ajtaja ez. Amelyet ugyan senki be nem zárhat, de te megteheted, hogy nem lépsz be rajta. Vagy belépsz rajta a királyi vendégségbe, de méltatlanul, mint a példázat szerinti ember. „Bemenvén pedig a király, hogy megtekintse a vendégeket, láta ott egy embert, akinek nem vala menyegzői ruhája. És monda neki: Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ruhád. Az pedig hallgata. Akkor monda a király a szolgáknak: Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétek őt a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás. ” (Mt 22,11-13)

            De nyitott ajtó ez a világ, a másik ember felé is: az Istentől kapott szeretet, jóság, vigasztalás, békesség, bocsánat továbbadásának lehetősége. Ahogy Joó Sándor írta: „Ha te igazán bejársz Istenhez, - mondhatnánk  témánk, az úrvacsora összefüggésében, ha te igazán úrvacsorázol, - akkor meg kell, hogy érezzék rajtad a családod tagjai, meg a kollégáid, meg a barátod, meg az ellenségeid, hogy te az Istentől kapott ajándékokkal megrakodva jöttél hozzájuk, Istentől hoztál üzenetet számukra, olyan üzenetet, amit vagy egy szóval, vagy egy mozdulattal adsz tovább nekik ”[viii]