BIHARI REFORMÁTUS EGYHÁZMEGYE PRESBITERI SZÖVETSÉGE

Szilágyi Zoltán - lelkipásztor

Az úrvacsorázó presbiter

            Mindenekelőtt néhány gondolatban szeretném megindokolni a címet: miért kell beszélni az úrvacsorázó presbiterről?

            A presbiter

            A tisztség bibliai megjelenésétől kezdődően, a keresztyén gyülekezet vezetésével, irányításával megbízott személy, olyan ember, aki arra nyer kiválasztást Isten és a gyülekezet tagjai által, és Istentől arra kap tálentumokat, hogy Krisztus földi seregének, az Anyaszentegyház egy adott gyülekezetének vezetője legyen. A szó elsődleges jelentése: vén, öreg. Ezt azonban nem szabad és nem kell egyértelműen csak a korra vonatkoztatni. Bár főképpen az Ószövetségben vénekből álltak a közösségek vezetői, ők voltak, akikkel Mózes először közölte Isten parancsait, később a királyoknak voltak a tanácsadói, s Izráel kettészakadásának okát a Szentírás abban is látja, hogy Salamon halála után fia, Roboám nem folytatta ezt a hagyományt, hanem fiatalokat választott tanácsadóként, akik nem rendelkeztek kellő tapasztalattal és bölcsességgel, s megvetette az idősebbek tanácsát, ezért lázadást, majd szakadást idézett elő. Jézus korában is a vének alkották a Nagytanácsot, amely főképpen vallási vezetője volt Izráel közösségének. Az újszövetségi gyülekezet is próbálja ezt a hagyományt folytatni, de akkor, amikor a presbiterek kiválasztásáról ír Pál apostol, sehol sem az életkorhoz köti a presbiteri tisztséget, hanem a presbiter az legyen feddhetetlen, egy feleségű, józan, mértékletes, illedelmes, vendégszerető, a tanításra alkalmatos, (…) aki a tudomány szerint való igaz beszédhez tartja magát, hogy inthessen az egészséges tudománnyal és meggyőzhesse az ellenkezőket. (1Tim 3,1, Tit 1,6,7.9)

            Ezért akkor, amikor jellemezném a presbitert, akkor azzal a kifejezéssel illetném: a presbiter legyen bölcs ember. S a bölcsesség itt nem csupán ismeretet, élettapasztalatot jelent, hanem elsősorban azt, hogy reátalált a nagybetűs Bölcsességre, amit a Szentírás így határoz meg: a bölcsesség kezdete Isten félelme. A bölcs ember Istent tisztelő és Istent ismerő ember. Isten anyaszentegyházát vezető ember számára, a presbiter számára az első és elengedhetetlen követelmény: Istenben hívő, Istent igazán tisztelő és ismerő ember legyen, hisz Isten sáfára ő, ismernie kell tehát a gazdát, akit szolgál.

            A másik fontos követelmény az önmagam helyes ismerete. A bölcs ember az, aki önmagát, képességeit és hiányosságait is egyformán jól ismeri. Istennel való viszonyában a legfontosabb ismeret önmagáról: kegyelemre szorulok.

            A harmadik pedig az egészséges tudomány biztos ismerete. Hitvallásának biztos ismeretét jelenti ez. Akkor, amikor a Szentírás a presbiterről beszél, mindig megemlíti, hogy neki feladata az irányadás, a tanítás. „Tanításra alkalmatos”, olvassuk a Timóteushoz írt első levélben, vagy „aki a tudomány szerint való igaz beszédhez tartja magát”, - azaz ismeri a Krisztus szerinti igaz tudományt, s ehhez tartja magát, - sőt nem csak magát, hanem másokat is efelé irányít, ahogyan tovább olvassuk a Tituszhoz írt levélből: „hogy inthessen az egészséges tudománnyal és meggyőzhesse az ellenkezőket”. Meggyőzni márpedig csak az tud, aki maga szilárdan áll abban, amiről másokat akar meggyőzni. Bölcs ember tehát az, aki tanítani tud: mert van ismerete, van tapasztalata, mert életével olyan példát szolgál, amelyre érdemes hallgatni, s amelyet érdemes követni.

            Mivel tehát a presbiteri tisztség nem csak vezetői tisztség, nem csak tanácsadói testülete a lelkipásztornak, nem csak a gazdasági ügyekért, pénzügyekért felelős ember, hanem olyan elöljáró, aki Isten tiszteletében, önmaga kegyelemre szorultságának és hitének ismeretében elöljáró, ezért szükséges az, hogy elől járását élete példamutatásával és tanítással mutassa meg. Hogy pedig taníthasson, biztos ismerete kell legyen, például arról, hogy mi a Szentírás és hitvallásaink tanítása az úrvacsoráról.

            A szervezőkkel együtt azért választottuk az úrvacsorázó presbiter témát, mert azt tapasztaljuk, hogy gyülekezeteinkben sokféle téves felfogás és gyakorlat van az úrvacsorával kapcsolatban. S kikben másokban kellene megerősíteni az igaz tanítást, mint a gyülekezet elöljáróiban, a presbiterekben?

            Elgondolkoztató számomra az, hogy az úrvacsora mellékesnek, másodlagosnak tűnik az igehirdetés mellett. Ez pedig megnyilvánul abban, hogy gyülekezeteinkben jóval kevesebben vesznek úrvacsorát, mint amennyien részt vesznek az istentiszteleteken. Megnyilvánul ez abban is, hogy főleg falusi gyülekezetekben az úrvacsora osztásos ünnepi istentiszteletekre csak azok jönnek el, akik vesznek is úrvacsorát. A Kegyelem asztalának visszafogottabb elutasítása ez gyülekezeti tagjaink részéről. Sokkal visszataszítóbb az, amikor városi gyülekezetek nagyobb része zajos ajtócsapkodással kivonul úrvacsoraosztás előtt.  Lényegében ugyanarról szól mindkét viselkedésforma: visszautasítom Isten kegyelmét és bocsánatát. Chrisostomos, az óegyház egyik nagy teológusa írta: „Az úrvacsora megünneplése a világ által valaha élvezett legnagyobb áldásról való megemlékezés. A sákramentum látható igehirdetés. S ebben a sákramentum túltesz a hirdetett Igén. Az Ige Krisztust hirdető kürt. A sákramentum Őt bemutató tükör.”Ennél a gondolatmenetnél maradva híveink közül nagyon sokan csak a kürtzengésnél maradnak, s nem jutnak el Krisztus meglátásáig.

         Az úrvacsora

            Az úrvacsora eredetét tekintve az ószövetségi páska áldozatra vezethető vissza. Isten az Egyiptomból való kivonulás előtt megparancsolta népének, hogy a Niszán hónap 14. napján minden család vágjon le egy bárányt, véréből kenjen az ajtófélfára, a húsát pedig még akkor este fogyasszák el kovásztalan kenyérrel. Amikor éjjel az öldöklő angyal bejárta Egyiptomot, a vérrel megjelölt házakban nem bántott senkit. Másnap pedig a fáraó elengedte a népet. Ettől kezdve a páska lett Izráel legnagyobb ünnepe, amelyet minden évben több napon át nagy örömmel és hálaadással ünnepeltek meg. Az úrvacsorai alkalom tehát örömünnep. Az akkori örömnek az oka: a bárány vére megmentette őket a haláltól, Isten kiszabadította népét a rabszolgaságból.

            Jézus is megünnepelte ezt az ünnepet tanítványaival együtt. Azonban ő a megtört kenyérre azt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem. Majd ezután vette ő is a poharat, mint a páskavacsorán a családfő tette, és körbe adva ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. S még hozzátette: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Jézus új értelmet adott a páskának, önmagára vonatkoztatta. Ő a megáldozott Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Az úrvacsora azt ábrázolja ki számunkra, hogy Jézus vére megment az örök haláltól, és Isten Krisztus érdeméért kiment a bűn rabszolgaságából.[i]

            Az úrvacsora emlékeztet bennünket Jézus Krisztus engesztelő áldozatára, amelyet érettünk vállalt. Az Ószövetség idején Isten megparancsolta az ő népének az engesztelő áldozat bemutatását. Ez abban állt, hogy az áldozati állatot megölték, és testüket elégették az áldozati oltáron. Az volt ennek a célja, hogy az ember, aki bemutatta ezt az áldozatot, nézze végig: Isten a bűnt halálosan komolyan veszi, és halállal bünteti. A bűnös embert viszont nagyon szereti, nem akarja a bűnös halált, hanem hogy megtérjen és éljen, ezért megengedi neki, hogy maga helyett egy bárányt áldozzon fel. A bárány halálát beszámítja az embernek. Úgy veszi, mintha az ember halt volna meg a bűnéért, s úgy tekint minden emberre, aki az áldozatot bemutatta, mintha olyan ártatlan lenne, mint a megölt bárány. Nem az a bárány lopott, hazudott, csalt, hanem az ember. A bárány ártatlanul halt meg, de az áldozatot bemutató ember helyett halt meg, így az ember szabad. Neki már nem kell bűnhődnie bűnéért.[ii]

            Jézus ezt az áldozatot vette magára, s tette egyetemessé azáltal, hogy nem csak a zsidó népre vonatkozik, hanem mindenkire, aki hisz benne. Két igehelyet szeretnék idézni ide: Isten „azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,21), illetve: „Jézus Krisztus … engesztelő áldozat a mi bűneinkért; de nem csak a mienkért, hanem az egész világ bűneiért  is.” (1Ján 2,1-2)

            Az úrvacsora tehát erre az áldozatra emlékeztet bennünket. Nem mi mutatunk be áldozatot, nem mi hozunk áldozatot, hanem mi jövünk „semmit sem hozva”, belefogózva ebbe a keresztbe, s elfogadjuk ezt a csodálatos áldozatot. Mi ha tehetünk valamit csak az, amit egy puritán író így fogalmaz meg: Jézus Krisztus áldozati oltárán feláldozzuk a mi bűneinket és bűnös természetünket, hogy ami új emberünk születhessen újjá az úrvacsorával való élés által.